1946. október 6.

Mint eddig is, névsorolvasással kezdődött számunkra a nap.
Megkönyebbülten hallottuk a mi nevünket is az etápra kiszólítottak között. Haladék nélkül siettünk le az alsó udvarra.
Más barakkokban — úgy látszik — előbb olvasták a névsort, mert izgatottan nyüzsgő sokaságot találtunk a kijárati kapu közelében.
Megelégedéssel láttam, hogy herszoni brigádunk több tagja is ott ácsorog a többiek között. Verbickij is ott volt. Bárcsak ő lenne a brigádvezetőnk az új lágerben is! Mindjárt biztonságosabban érzi magát az ember, ha ismerősök között utazhat a további ismeretlenség felé.
Az ég komor volt, az alacsonyan szálló felhők havazást ígértek. Mintha nem lett volna olyan hideg, mint az előző napokban. Vagy talán az izgalom fűtött belüről? Aligha. Az északi fagy ellen kevés védelmet nyújt a belsőnket eltöltő riadt izgalom.
Egy nadzirátel végigolvasta a névsort. Lehettünk vagy háromszázan.
A magyar nevek hallatára felkaptuk a fejünket. Kíváncsian kutattuk, hogy melyik eddig orosznak nézett rabról derül ki, hogy honfitársunk.
Kitárult a nagy kapu. Újabb névsorról kiolvasott bennünket egy tiszt a széles kordont vont őrök — konvojok — gyűrűjébe. Furcsa hiányfélét éreztem, hogy motozó katonák nem állták utunkat a lágerkapuban. Ezek szerint itt nem divat lépten-nyomon motozni.
Megnyugvással tapogattam féltve őrzött kis imakönyvemet ugyanabban a felsőzsebben, ahová Herszonban elrejtettem. Elővenni nem volt szabad, — rögtön elvették volna tőlem cigarettapapírnak, hogy az udvaron kornyadozó nyírfa száraz leveleit belemorzsolják dohány helyett.
A kaputól távolabb megint ott állt a végzetes asztal, rajta az iratokkal. Mellette egy földre terített ponyván egész kenyerek, konzerves üvegek halmozódtak. Az asztal lábához nyitott cukroszsák dülleszkedett.
A személyi adatok egyeztetése után a kiolvasott ember kezébe nyomtak egy kétkilós kenyeret, egy félliteres babkonzervet, összecsücsörített markába egy púpos evőkanál cukrot.
— Három napi élelem! — kötötték nyomatékosan az ételre feledkezett szemű elítélt lelkére. Hozzátették még azt is, hogy ezenkívül kiegészítésképpen holnap kapunk még útközben reggelire levest és halat.
A kenyér takarékosabb fogyasztására vonatkozó figyelmeztetést — egy-két gyomorbajos öregember kivételével — mindannyian elengedtük a fülünk mellett.
A katonák tágas gyűrűjén belül — azok már nem piros, hanem zöld parolisok voltak — szépen sorba, ötösével le kellett ülni a földre, amíg mindenkit kiolvastak, s a katonák is felkészültek az útra.
A deres füvön gubbasztó sereg arra használta fel a várakozási időt, hogy a markában olvadozó cukorhoz, öt körmét a kenyérbe vájva, egy kis héját tördelgessen le. A lejtőn nem lehet megállni, — mondják az erénycsőszök sok esetben, ha valaki züllésnek indult. Hát mi is könnyelmű kicsapongással láttunk neki a kenyér csipegetéséhez.
A ropogósra sült kenyér héjának lefejtését a cukor elszopogatása után sem tudtam abbahagyni. Addig tördeltem, téptem a három napi adagot, míg körös-körül meg nem ettem az egész cipónak a héját, annyi béllel, ami a héja után kívánkozott. Alig egyharmada maradt meg a kenyérnek, amelyet aztán egy erős elhatározással a kenyeres zacskómba gyömöszöltem — másnapra!
Feri is csöndesen, maga elé bámulva evett. Volt, aki egy ültő helyében mindent befalt. Kenyeret, cukrot, babkonzervet.
Az éhes ember — bármennyire helytelen is — nem oszt be semmit. Nem latolgat, hanem addig eszik, amíg módjában áll. A szolikámszki pereszilka előtti téren is addig ettünk, amíg bírtuk szusszal.
Nekividámodott a társaság. Jó hangulatban indultunk útnak, mintha valami kellemes kirándulásra mennénk.
A földszintes faházikók szegélyezte utcákon át bandukoltunk kifelé a városból. Több egymásba torkolló, térré szélesedett utca metszőpontjában egy kis park mellett haladtunk el. Néhány kőpad árválkodott a hervadt levelekkel borított kavicsos utak mentén.
A liget közepén alacsony, zömök talpazaton Lenin és Sztálin hatalmas méretű bronzszobra állt.
A tér túlsó oldalán messze kimagaslott a környező házikók közül az a görögkeleti templom, amelyet a minap láttunk a vonat ablakából.
A templomot benzinraktárnak használták. Olajos hordók sorakoztak a mállott vakolatú fal tövében. A teherautók, vontatók kerekei mélyen felszántották a fekete sarat a templom körül. Pusztulás, elhanyagoltság honolt a néhai székesegyház kopár környékén.
A városon kívül néhány kilóméteren át szántóföldek között vitt az utunk. A múlt napokban esett hó foltjai látszottak az árok partján, fűcsomókon.
Nyirkos, élettelen, komor volt minden, égen és földön egyaránt.
A saras utat taposva elértük a végtelen erdőségek határát. A lapályos ukrajnai sztyeppék után olyan újszerű és vadregényes volt a fenyveserdő nyírfákkal tarkított rengetege. Most már nem vonatablak mellett suhant el, hanem mellettünk volt, fölénk borult a tajga ősrengetege.
Csak ne akadt volna meg a tekintetünk minduntalan a lövésre tartott puskákkal felénk pislogó katonákon! Hogy mi még a természet szépségében is csak puskacsövön keresztül gyönyörködhettünk!
Egy kis erdei tisztáson, lankás partoldalon rövid pihenőt tartottunk, hogy mindenki elvégezhesse a szükségleteit, ne kelljen útközben minduntalan megállni.
Sietve végeztem el a dolgomat, s míg a többiek még szanaszét szédelegtek a bokrok között, lekuporodtam az árokpartra, és elpusztítottam a maradék kenyérbelet (amiből útközben is csipegettem apránként!), a babkonzervvel együtt.
Végeztem a három napra kiadott élelemmel! Könnyű szívvel, égő gyomorral meneteltem tovább a többiek között. Éreztem, hogy sokat ettem, de a jóllakottság mámora olyan jólesett!...
A keskeny erdei szekérút, melyre az élen haladó konvoj után rátértünk, kacskaringósan vezetett bennünket dombról le, dombra fel.
A menetoszloppal párhuzamosan, az útmenti fák között csörtettek éber őreink. Ellenségesen figyelték minden mozdulatunkat.
A szállítmány parancsnoka, egy középkorú százados, lóháton rúgtatott hol előre, hol hátra, hol pedig oldalról figyelte az akarva-akaratlanul hosszúra nyúlt sereget.
Rohamosan esteledett. Az őrök fegyelmező kiáltásai mind sűrűbben hangzottak a fák közül, többszörösen visszhangozva a csendes, sötét erdőből.
A talyigák által felvágott, sáros, pocsolyákkal bővelkedő úton meg-megbomlott az ötös sor.
— Felzárkózni! Gyorsabban! Ötösével! — harsogott a megélénkült katonák rikoltozása.
A hátunk mögött nyüszíteni kezdtek a vékony acélláncra fogott rendőrkutyák.
Szerencsétlenségünkre nagy pelyhekben megeredt a hó, a látási viszonyokat még bizonytalanabbá tette, a szökéstől félő katonákat még jobban megrémítve. A fák között alig éreztette hatását a szél, mégis kellemetlenül a szemünkbe verte a nedves hópelyhek özönét. Rövid idő alatt nyirkos lett rajtunk a ruha. Arcunkon, kezünkön, a lábunk szárán folyt a hideg hólé.
A katonák a ránkszakadt sötétségben szökéstől rettegtek minden ágreccsenésnél, és egyre jobban megvadultak. Szünet nélkül ordítoztak ránk.
Vezényszóra kijöttek az erdőből, és közvetlenül mellettünk haladtak pár lépésnyire. Puskatussal tompa ütéseket osztogattak a késedelmeskedők, a tócsakerülők hátára. Hol volt már ott a fegyelem, az ötös sor?
Rendezetlen csoportokba tömörülve igyekeztünk szedni a lábunkat.
A százados is dühbe jött. Közénk gázoltatott a lovával, és egy frissen metszett nyírfavesszővel csépelte a rémülten hőkölő rabokat.
— Gyorsabban!... Gyorsabban!... — Átkozott fasiszták, az anyátok...! — fuldoklott dühében reszketve.
Az emberek páni félelemmel ugrottak félre a föléjük tornyosuló, horkoló, toporzékoló mén elől, meg a veszettül vagdalkozó parancsnok keze ügyéből.
A sor szélén mentem, így a százados veréséből nem kaptam, az őrök ütlegelésétől is megmenekültem valahogy, pedig a hepehupás csapáson szanaszét tántorgó, hátráló társaim között nehéz volt elkerülni a gyakori megtorpanásoknál sűrűn zuhogó oldalba vágásokat.
A hosszú láncra engedett kutyák acsarkodva kapdostak a lemaradozók sarkai után. Hátára ugrottak az elesőknek. Tajtékozva hörögtek a nekivadult vérebek, ha a nyakörvnél fogva vissza-visszarántották a folytonosan uszító, bíztató katonák.
A jajszó, a zokogás soraink között, az artikulátlan ordítozás körülöttünk, a kutyák veszett csaholása, vonyítása mögöttünk — iszonyatos és hátborzongató hangzavarrá erősödött!
Eszelősen szedtem a lábamat, kapkodtam a fejemet minden irányba, hogy mentsem az irhámat a körös-körül fenyegető veszedelem elől. Voltak olyan pillanatok, mikor azt hittem, hogy nem is valóság, csupán lázálom az a pokoli pánik körülöttem!
A hó pedig szünet nélkül, hangtalanul omlott konvojra, kutyára, rabra egyaránt.
Az alvó, mozdulatlan erdő némán tűrte nyugalmának felbolygatását. Szertefoszlott, elhalt a hangzavar a fák sűrűjében, a hófüggönyön át. Senki kívülálló tanuja nem volt ennek a gyötrelmes kálváriának. Talán még a vadállatok is riadt félelemmel iszkoltak el az éj leple alatt a környékről, nyugalmasabb tájakra, ahol ember nem jár.
A szüntelen hajsza, csúszkálás, esés, botorkálás egészen kimerített mindenkit. A fiatalok még csak hagyján! Türtünk és vonszoltuk magunkat Ukrajnából hozott maradék erőnkkel. De az idősebbek! Azok már a végkimerülés határán jártak. Szédelegve, a fiatalabbakba kapaszkodva vonszolták magukat előre ezen az észak-urali "Mártírok-útján"...
A kutyák könyörtelenül acsarkodtak, szüntelenül ugattak, hörögtek a hátunk mögött. Rekedt sikoltással menekült előlük, aki véletlenül hátrasodródott az egymást gázoló, akarva-akaratlanul is lökdösődő tömegben.
— Davaj! Davaj! — kiabáltak a katonák. Minden botlást a szökő rab ugrásának vélték. Vadul lövőldöztek a levegőbe.
— Bozse moj! Bozse moj! Nacsalnik, könyörülj rajtunk! — jajongtak, sírtak az öregek.
Nem volt irgalom. Aki felbukott, azt rúgásokkal, a kutyák uszításával kényszerítették lábra állni. Aki még bírta erővel, húzta-vonta az elesőket.
Ferivel összefogództunk. Ha fáradtan is, de kitartóan léptkedtünk, csúszkáltunk a többiek között.
Ha elszakadtunk a kavarodásban, igyekeztünk megint közelebb sodródni, és óvtuk, bátorítottuk egymást.
Minden unszolás, verés, szidás, fenyegetés ellenére meglassult az iram. Nem használt már semmi. Az őrök harsány kiáltásainak, a puskatus zuhogásának visszhangja egyre gyérült. Elcsendesedett a jajszó, a könyörgés.
Kijutottunk az erdő sűrűjéből. Megint megművelt földek között vánszorogtunk előre, bokáig érő sárban, tocsogó, senki által már nem kerülgetett pocsolyákon, vizeken át.
A havazást havaseső váltotta fel. Átázott nadrágunk lábunk szárára tapadt. Nem volt egy tenyérnyi száraz rongy rajtunk. A hátunkon is szivárgott a gallér mögé hulló eső. A cipőkre tapadt agyaggöröngyök nehezítették a lépést.
A lassan baktató, megcsendesedett emberfalkát hitegetni kezdték az őrök. Biztatták, hogy csak tartsanak ki, mindjárt célhoz érnek!
Válasz nélkül hallgattuk az ígérgetést, a szép szót. Nem hittünk benne.
Újra erdőségen át vitt az utunk, a sötétség még teljesebb lett a fölénk boruló hatalmas fák ágai alatt. Emberi településnek nyoma sem volt.
— Nacsalnik! Pihenjünk egy kicsit! — hangzott innen-onnan a félénken elrebegett könyörgés.
— Nem lehet! Mindjárt megérkezünk, és akkor lepihenhettek! — utasította el a meg-megújuló esedezést a lóháton feszengő százados. Lova nehezen húzogatta ki patáit a ragacsos sárból, aligha lehetett volna azt is ügetésre bírni.
Alapjában véve igaza volt az ütlegelésben kifáradt századosnak. Ha ezt a kimerült, agyonhajszolt szállítmányt le engedi üni a vizes, fagyos harasztra, nem akadt volna emberi erő, amely még egyszer talpra állította volna hamarjában.
Menni, menni kellett! Menni, menni... Tűrni és megfeszíteni utolsó erőnket is.
Elállt az eső, megcsendesedtek a fák közt tovasuhanó konvojok, csak a sár cuppogása, a fáradt emberek szuszogása hallatszott körös-körül.
Szolikámszkban valószínűleg elszámolták magukat az indítással, előbb kellett volna nekivágni az útnak.
Hála a konvojoknak tartott indítás előtti eligazításnak, vagy jobban mondva vadításnak, a ránkszakadt estétől pánikszerűen megijedtek az őrök, élemedett parancsnokukkal együtt.
Azért következett be az előbbi nagy felhajtás, a hisztérikus riadalom, amely a katonák félelmét és aggodalmát volt hivatva palástolni.
Nem kicsiny tét forgott kockán: az őrök személyes szabadsága! Ha megszökik egy politikai elítélt, akkor valamelyik őr felel érte. Bűnrészességgel, szabotázzsal vádolva bevarrják közénk tíz-tizenöt évre. Naná, hogy őrjöngtek minden gyanúsnak vélt mozdulatra!
Ahogy az erdőből ismét kiértünk egy tisztás térségre, az egyik fordulónál a messze távolban apró, vibráló fénypontok csillantak meg előttünk. Egy település hívogató, csábító fényei.
Az őrök is észrevették. Biztogatták a reménykedő csapatot a közeli cél ígéretével.
A távolság azonban csalt. Egyre csak mentünk, de a fényes pontok nem közeledtek felénk, sőt teljesen eltűntek, elenyésztek előlünk, ahogy a szeszélyesen kanyargó utat követtük félhangon szitkozódó őreink után.
Csüggedten raktuk a lábainkat egymás elé. Nagyon, nagyon fáradt voltam már én is. Fáztam, éheztem, fájt minden tagom, de egyúttal minden mindegy volt. Mintha már nem is a testemnek fájt volna, ami fájt, hanem csupán a bennem pislákoló értelem sugallta volna, hogy szenvedek.
Utunk az erdő sűrűjéből ismét mezőségbe vitt.
Ahogy a szakadékba mélyedt út kikanyarodott a füves domboldalra, az előttük elterülő lankás lejtőn egészen váratlanul elénk tárult egy nagy falu szétszórt házikóinak sokasága, ezernyi kicsiny ablakából hívogatón pislákoló fénysugarával. Mintha a csillagos ég terült volna el szemünk előtt a völgyben.
Megérkeztünk. Megtettük azt az utat, ami arra a napra elő volt írva. A község neve: Tatárka.
A falu legszélső háza szolgált a környező lágerek és a Szolikámszk közötti úton pihenőállomásként. Már a cári világban is erre a célra szolgált ez a tágas gerendaház. Hasznosítására — eredeti rendeltetésének megfelelően — bámulatosképpen korunkban is sor került. Csak a benne elszállásolt rabok létszáma lett nagyobb azóta. Szűknek bizonyult egy-egy transzport elhelyezésére, hála a sztálini tisztogatások buzgó végrehajtóinak!
A "rabmenedékház" az ottani építkezési szokásoknak megfelelő emeletes ház volt. Az emelet a ház gondnokának lakhelyéül szolgált. A lakókat ott-tartózkodásunk idején nem láttuk.
Északon a házaknál a földszintet istállónak használják. E háznak a földszintjét számunkra rendezték be, illetve hagyták jászol nélkül, üresen.
Kicsit sokan voltunk a deszkafallal több helyiségre osztott földszinten. Bepréselték a szállítmányt, hogy szinte moccanni sem lehetett.
A küszöbön kívül nem hagyhattak senkit. A hideg az csak hagyján, de hátha elveszne vagy megszökne valamelyik elszánt fasiszta!
A kijárati ajtót nem csukták be, különben megfulladtunk volna a levegőtlenségtől, mivel az épület földszinti ablakait bedeszkázták régen, talán még az építői. A nyitott ajtó ellenére sem éreztünk hideget, ahogy ott — érzéketlenné vált végtagokkal — egymáson keresztül-kasul ájult álomba zuhantunk.
Az őrség beállt az ajtóba, még a közibénk keveredett rablók is veszteg maradtak ezen az éjszakán. Nekik is elég volt az útból...
— Gyerünk vacsorázni! — ráztak fel bennünket valamikor éjnek évadján.
Akármilyen bódultak voltunk, az étel ígérete talpra állította a bágyadt társaságot.
Kitódultunk a házból. A kertben, vastag törzsű nyírfa tövében, nyílt tűzön egy öblös rézüst állt. Mellette fehérkötényes katona kavargatta a gőzölgő ételt.
Nem is tudom miyen régen nem láttam már csillagos eget, s egészen ráfeledkeztem a szélcsendes, kitisztult mennyboltozatra. Ilyen izzó, fényes gyöngyszemekhez hasonló égitesteket csak északon láthat az ember. Első talákozásra megbűvölt engem a szokatlan, ragyogó látvány.
Akkor nem volt éppen alkalmas az időpont a csillagvizsgálásra. Ha csillagos égre nézek, először mindig a Göncölszekeret, mint régi jó ismerőst keresem meg, de akkor nem volt rá időm, mivel türelmetlen sürgetéssel sorakozót rendeltek el, arccal a kondér felé.
Tülekedve igyekeztünk minél előbbre kerülni, hogy hamarébb jussunk az ételosztó katona keze ügyébe, s iszkolhassunk tovább aludni.
Bennem is felébredt az életösztön, és a könyökömet is használva, védtem magamat, nehogy a sor végére lökdössenek. Hátha az utolsónak nem marad leves, meg fekhely sem abban a szűkre szabott istállóban.
Korpalevest főztek a számunkra. Halszálkák úszkáltak benne, a tetején olajba pirított hagymaszárak kavarogtak. Az étel ritka volt és ízetlen. Egyetlen, de nem lebecsülendő előnye, hogy meleg volt.
Csak úgy, kanál nélkül kiszűrcsöltük az ételt és sietve kotródtunk el a kondér környékéről.
Azon tanakodtunk, hogy nekünk elinduláskor valami halat is ígértek. Hát azt mikor osztják ki? Bizony kenyér nélkül kell majd megenni, de sebaj, lefelé elcsúszik!
Visszabotorkáltam a hodályba, és újra lerogytam a padlóra. Talán előbb elaludtam, mint a fejem leért valakinek a hátára, lábára, vagy oldalára.
Bizonyára lökdöstek még egy darabig a későn jövők, odébbrúgtak, ha kevés volt a hely. Nem éreztem semmit. Elcsigázott testemnek minden mindegy volt.

1946. október 7.

Kora hajnalban felverték a szállítmányt. Az égen még fent ragyogtak a csillagok, de a keleti égbolton már világosodott. A ház előtti úton sorba állították a menetoszlopot ötösével. Megszámolták, hogy megvagyunk-e?
A biztonság kedvéért benéztek az istállóba, habár a létszám egyezett.
Figyeltem az őrszemélyzet sürgés-forgását körülöttünk. Sehol sem hozták a megígért halat. Hol akarják kiosztani? A legközelebbi pihenőnél, útközben?
— Tiszta süket vagy! — állapította meg Feri. Hát nem hallal főtt a leves az éjjel? Ott volt a te nagy haladagod is, meg az enyém is, abban a pár halszálkában, amit kiköpdöstünk. Úgyám! — tette hozzá, mikor kétkedve pislogtam rá.
Az izomláztól azt sem tudtam, melyik lábamra álljak. Hogy fogok én gyalogolni? — tűnődtem magamban.
— Mars! Mars! — kiáltották a konvojok, és máris kénytelen voltam megmutatni, hogyan gyalogolok tovább.
A falu közepe táján egy elhagyott fatemplom állt. A tetőzete beroskadt. A bezárt, rozsdás kilincsű templomajtó előtt elkorhadtak a lépcsőfokok. A templomkert bokrai bozóttá vadultak.
Az őrök csendesebbek voltak, mint előző este. Egy-egy biztató vezényszó, semmi más.
Lehajtott fejjel, szótlanul meneteltünk az erdei utakon, magunk mögött hagyva az álmos, néptelen falut.
Mielőtt még a nap felkelt volna, elkomorodott az ég. A feltámadt szél hófelhőket kergetett fölénk. Volt egy kis hószállingózás, de megúsztuk a napot havazás, havaseső nélkül.
Az egyik dombtetőn egy kis hegyi falucskán keresztül vitt utunk. A tíz-tizenkét házból álló település néptelen volt. Talán jöttünkre zavartak be mindenkit a házba? Nem tudom. Még véletlenül sem láttunk egy teremtett lelket sem. Az is feltűnt, hogy a szétszórt házak közötti füves térségen sehol sem volt keréknyom. Olyan szegények lehettek, hogy még igásállatuk sem volt. A települést átszelő úton csak teherautók, vontatók gumikerekeinek nyomát láttuk a sárba nyomódni.
Nagy fekete macska futott át előttünk az úton. Hangos körömtépéssel kúszott fel a legközelebbi ház gerendafalán, és eltűnt az eresz alatt.
A babonásak káromkodtak, szidták szegény teremtményt! Mintha legalábbis oka lett volna a mi balszerencsénknek, vagy kizárólag az a riadt macska lesz a hibás, ha halovány reményeink nem válnak valóra új állomáshelyünkön?
Az oroszok felhívták a figyelmemet a házak bejárati ajtaja mellett vágott, deszkával zárt ablaküregre.
A régi világban szokás volt este abba az ablakba egy darab kenyeret és egy köcsög tejet kitenni. Ha vándor ment át az orosz falun, nem kellett élelemért könyörögni, bezörögni, ha bealkonyodott. Csak elhúzta a dupla deszka közül a külsőt, és megvacsorázott, az üres köcsögöt szépen visszahelyezve az ablaküregbe, a visszatolt deszka közé. Aztán elalhatott valahol a fészerben, pajtában. Reggel a gazdaasszony ha üresen találta az ablakot, tudta, hogy éhes vándor járt erre. Keresztet vetett a kiürült edényre, s gondolatban szerencsés utat kívánt az országutak vándorának, aki ekkor már messze járt...
— Persze ez ma már nem így van! — legyintettek társaim. A mai világban örülnek, ha maguknak van mit enni, nemhogy még mindenféle jöttment alakoknak is harapnivalót biztosítsanak! Ha idegen jelenik meg a faluban, kötelesek jelenteni a rendőrnek. Nincs most céltalan kujtorgás Oroszországban keresztül-kasul, búcsújárás, munkakeresés, és ehhez hasonló, mint valaha... Mindenféle szent embernek, búcsúsoknak, munkakerülőknek befellegzett. Leszoktatták őket a vándortarisznya meg a dologtalan életmód tipikusan orosz népszokásáról.
Ha a falvak között magányos vándor bolyongana, az bizonyosan lágerből szökött fegyenc lenne. A lakosság menten kiadná a hatóságoknak. Egy mázsa búza a vérdíj, nem csekélység azokban az ínséges, háború utáni években!
A lapályosabb helyeken, néha több száz méter hosszan, keresztbe fektetett fenyőgerendákból ácsolt hidak húzódtak korlát, karfa nélkül.
Ilyenkor mocsaras ingovány felett jártunk. Ha valaki egy óvatlan pillanatban lelép a csalóka fűtengerbe, menthetetlenül elmerül a jeges iszapban.
A fahíd tompa dübörgése a sok száz láb alatt valahogy eszembe juttatta a kéthetes vagonutazást. Elfogott a vágy a száraz, kemény padló után, amely éppúgy döngött a lépések alatt, mint ez a híd, de amelyre bármikor leomolhattam, ha az ácsorgásban elfáradtak kékre fagyott lábaim.
Bárcsak most, azonnal elterülhetnék abban a huzatos tákolmányban! Nem bánnám én, ha szünet nélkül vernék az oldalát, csak fekhetnék, fekhetnék, szétvetett karokkal, lábakkal, mozdulatlanul... De itt lépni, lépni kell az előttem görnyedő hátak szédítően imbolygó rengetegében, az utánam jövők lépéseitől hajszolva.
A rövid téli nap megint a végéhez közeledett. Még semmi jel sem mutatott arra, hogy valahová megérkeznénk.
A pihenő nélküli meneteléstől szúrásokat éreztem a lágyékomban. Már-már azt hittem, hogy még egy lépés — és összerogyok. Fogalmam sincs, hogy a korosabbak hogyan tudták vonszolni magukat? A nyüszítő kutyák morgássá mélyülő vinnyogása adott erőt talán? Nem tudom. De senki sem maradt le túlságosan a hosszúra nyúlt menetoszloptól.
A mocsarak feletti gerendautakon még fárasztóbb volt a járás, mint a dombokon. Nehézkesen csetlettünk-botlottunk a traktorok hernyótalpai alatt felszálkásodott gerendákon.
Átvonultunk egy kőhídon. A patak mélyen alattunk folydogált a bokros, füves völgyben. A hídon túl, a fák között egy hosszú, fehérre meszelt épületet vettünk észre.
"Vajon ez azt jelenti, hogy megérkeztünk?" — kémlelődtünk körül, lázasan kutatva a fák között, hátha megpillantjuk az annyira áhított őrtornyokat, a szögesdrót kerítést.
Az imént felfedezett épület élelmiszer-raktár volt. Mihelyt elhaladtunk mellette, nagyot dobbant a szívem: az átellenben lévő partoldalon kibontakozott előttünk egy láger panorámája!
Mintegy varázsütésre, mindannyian felvillanyozódtunk, és erőnkhöz képest megszaporáztuk a lépést, gyorsabb iramra kényszerítve az előttünk baktató őrt.
Egyenesen a láger felé vettük az irányt. Keskeny vágányú iparvasút töltésén áthaladva, több oszlopban felfejlődve megálltunk a rácsos kapu előtt.
A kerítés felett hosszúkás barakképületek fazsindelyes teteje látszott ki, akárcsak Szolikámszkban. Vágyakozva néztük a kékesfehér, tovaillanó könnyű füstöt, mely a kéményekből tört elő.
A fáradt, átfázott embernek a kémény füstje éppoly ingerlő, mint az éhes embernek az ételszag. Nem számítva azt, hogy a füstgomolyag eszünkbe juttatta az ennivalót is, a jó forró gőzölgő levest!
Gondolatban szinte már melegedtem a száraz barakkban, boldogan elnyújtózkodva deszkákon vagy matracon, mindegy, de célhoz érve!
Élénk fantáziám nyomán képzeletben hallgattam a tűz vidám, barátságos pattogását, duruzsolását, a meleget árasztó széles kályha mellett. Belülről néztem a széltől hajladozó fákat, hallgattam a kémény mellett zúgó szél tehetetlen erőlködését.
Álmodozásaimból felrezzenve rádöbbentem a valóságra: semmi barakk, semmiféle meleg — és átborzongott rajtam a hideg! A szél zúgását nem védett falak közül hallom, hanem a bőrömön érzem fagyos ölelését!
Egyszeriben tűrhetetlenné vált a hideg. Borzongva nyögdécseltem a vékony ruhában, a fogaimat csikorgattam tehetetlenségemben.
Úgy tűnt, hogy itt is időtlen idők óta ácsorgunk már a bezárt kapu előtt. Semmi mozgolódás, jele sincs, hogy tudomást szereztek volna érkezésünkről, s végre hajlandók lennének átvenni bennünket...
Nem tudom, talán két óra hosszat is didereghettünk egyik lábunkról a másikra hintázva (ugrabugrálásra már nem futotta erőnkből) a konokul süket és néma kapu előtt, amikor a kínos várakozást megunta a szenvedő nép, elvesztette a türelmét.
Kiabálni, ordítozni kezdtünk, hol egyenkint, hol kórusban:
— Nacsalnik! Nacsalnik! Vegyél át! Megfagyunk!
A sok kiabálásra-e vagy pedig végre sikerült előkeríteni az átvételre illetékes személyt, nem tudom, de nagy sokára kijött egy fiatal hadnagy.
Elibénk állt, és szavait széles mozdulatokkal kísérve tudomásunkra hozta, hogy itt nem vesznek át bennünket! Ez központi láger a szimszki lágerkerületben, s innen most, azonnal tovább irányítanak mindannyiunkat, ahogy itt állunk a körzethez tartozó másik lágerbe, a Dolgaja elnevezésű táborba!
— Hová? Hová?... Nem megyünk sehová! Vegyél át! — hördültünk fel kétségbeesett kiáltozással.
— Csak tizenkét kilométerre van innen, hamarosan odaértek. Ott majd meleg barakkok fogadják az etápot! — igyekezett csitítani a felhevült kedélyeket a subába bújt tiszt.
— Nem megyünk innen egy tapodtat sem! Lépni sem tudunk! Öregek, betegek vannak köztünk! Végy át vagy megfagyunk itten! — hangzott fel a sorok közül a helyeslő morajlással kísért felkiáltások sora.
Mikor már azt hittük, hogy a hosszú gyaloglás után célhoz értünk, az előre nem várt tizenkét kilométernyi (ki tudja valóban csak annyi lesz-e?) ráadás utat már képtelenek voltunk megtenni.
A tisztek összedugták a fejüket. Élénken tanakodtak. Századosunk is erősen bizonyított valamit a szabódó hadnagynak. Ezt látva könyörgőre fogtuk ismét a dolgot: hátha van szív a zubbony alatt?
— Nacsalnik, végy át! Könyörülj rajtunk! Nacsalnik!
Csendet kértek, és közölték velünk, hogy rögtön jön egy vasúti szerelvény, azon tesszük meg a hátralévő utat. Átvenni helyszűke miatt semmiképpen sincs módjukban. Különben is, Dolgaján már várnak bennünket fűtött barakkokkal. Morogtunk, de a helyzeten változtatni nem lehetett, így sorsunkba beletörődve vártuk a fejleményeket.
Kisvártatva előkanyarodott a domb mögül egy kis szuszogó, pöfögő mozdony. Enyhe túlzás, de akaratlanul is a kávédarálót juttatta az eszünkbe.
— Ezen akar mindannyiunkat elhuzatni tizenkét kilométerre? — néztük hitetlenkedve a fával fűtött kis jószágot, mely öt-hat nyitott platformot (pőrekocsit) húzott maga után nagy csörömpöléssel.
Elcsendesedtek a kedélyek, és hátat fordítottunk az áhított kapunak. Egymást tolva, nyomva, taszítva másztunk fel a deres platformokra. Összebújtunk, hogy mindenki felférjen.
Az utolsó platformon elhelyezkedtek az őrök, és a százados jelt adott az indulásra. Néhány éles füttyszó után enyhe rándítással mozgásba jött a kis erdei szerelvény, melyet első pillanatra úgy lebecsültünk, pedig ha tudtuk volna, hogy micsoda súlyokat képes elszállítani, mennyi keservesen kitermelt rönköt fog utánunk a Káma partjára fuvarozni ezentúl!
A százados lovát a központi láger kerítése mellett kötőféken elvezették valahová. Az ott maradhatott, számára befejeződött a kirándulás.
Vadregényes erdők között kanyargott az út. Egymást váltogatva maradoztak el mellettünk a szebbnél szebb tájak, de senki sem gyönyörködött a táj romantikus szépségében. Mi csak a víztől csöpögő ágakat, mocsaras völgyeket, a fojtogató ködöt láttuk benne.
Elegünk volt az egészből, pedig még nem sok kenyeret ettünk meg itt az Ural "szívében".
Rövid idő alatt megérkeztünk rendeltetési helyünkre. Ez a láger szakasztott mása volt annak, amelyik elől most kotródtunk el. Mintha csak megkerültünk volna néhány dombot, s ugyanoda értünk volna vissza.
Ez a láger is domboldalon volt, s az előtte húzódó völgyben kanyarodott eléje a vonat.
A láger előtti tisztáson mindenütt korhadozó fatönkök feketéllettek a hervadt fű között. Ezt a helyet alig néhány éve hódították el az őserdőtől, a tajgától.
Faluszerű település vette körül a lágert félkaréjban. A tisztek lakóházai, a katonák kaszárnya-barakkjai és egyéb épületek: fürdő, klub, iroda a láger adminisztratív és katonai személyzete számára.
Esti szürkületben kecmeregtünk le a plattformokról. Alig akart engedelmeskedni az elgémberedett lábam. Remegtek a térdeim. Azt hittem orrabukok a kimerültségtől. A földből kiemelkedő gyökereket nehezen tudtam átlépni. Legszívesebben megkerültem volna a buktatókat, habár úgyis minden lépés fájdalmas volt.
Úgy-ahogy ötös sorba rendeződtünk, s felvánszorogtunk a kapuhoz. Ott már nem kellett sokáig várni a bebocsátásra. Leszámolták a szállítmányt, utána névsorolvasás és egyéb cécó nélkül bemasírozhattunk, jobban mondva betámolyoghattunk a szélesre tárt kapun keresztül a lágerbe.
A komendáns a kapunál fogadta az elanyátlanodott szállítmányt. Nagyjából elosztotta különböző barakkok irányába a társaságot.
A számunkra kijelölt barakk három falépcsőjén felmenve homályos előtérbe értünk. Jobbról-balról nyíló ajtók tágas lakótermekbe vezettek.
Ferivel csak úgy találomra benyitottunk a jobb felőli helyiségbe, szekcijába, ahogy ott hívták a lakótermeket. Kellemes meleg volt bent. Négyszemélyes fapriccsek — vagonyetkák — sorakoztak a falak mentén. Igaz, hogy ágynemű nélküli csupasz deszkák vártak ránk, de mindenkinek jutott külön fekhely!
Az ágynemű felesleges fényűzés lett volna. Nem is gondoltunk rá. Azt eddig is jobbára csak kórházban élvezhettük.
Habozás nélkül végignyúltunk a legközelebbi szabad priccseken. A kályhából kiáradó fény világított csupán, mivel az áramszolgáltatás még nem indult meg a lakóbarakkok számára.
A négyszemélyes priccs eddig ismeretlen, de célszerű fekhelynek bizonyult. Alul és felül két-két hely volt, tartóléccel elválasztva egymástól. A vagonyetkák között keskeny közök voltak, így mindenki hozzáférhetett saját fejaljához, a párnát helyettesítő fejtámlához. Nem úgy, mint a körbefutó, egybeszabott priccseken, ahol csak egymáson keresztülmászva lehetett helyrevergődni. Nem beszélve arról, hogy ott pontosan senki sem tudta meddig terjed a helye, s ez örökös torzsalkodásra, deszkaszélességekben való kicsinyes osztozkodásra adott okot.
Nem mi voltunk az első lakók a szekcijában. Az előző napokban ideérkezett társaink fogadtak bennünket. A tatárkai éjszakázáson, és egyéb tortúrákon előbb átestek, mint mi, hasonló körülmények között.
A priccsen elterülve hallgattuk az első szállítmány eddigi értesüléseit, benyomásait.
Elmondták, hogy velük együtt mi vagyunk a láger benépesítői. Az elmúlt nyár folyamán a tábor addigi lakóit — a vlaszovista katonákat — amnesztia folytán szélnek eresztették. (Ez csak legenda volt, a mi megtévesztésünkre.) A kiürült épületeket mostanában javították ki, és újra benépesítették — velünk.
A reánk váró munkával és egyéb kilátásokkal kapcsolatban sokat ők sem tudtak mondani.
Tekintettel arra, hogy körös-körül végeláthatatlan erdőségek húzódtak, nem sok fantázia kellett, hogy megsejtsük az okot, amiért olyan messziről ideszállítottak bennünket.
— Nem baj! Ahogy lesz, úgy lesz! — nyújtózkodtunk jólesően a priccsre teregetett, alattunk száradó vackainkon. Annyi hányattatás, szoroskodás után először vetkőzhettünk neki és nyújtogathattuk kezünket, lábunkat tetszés szerint. Az a tudat, hogy megérkeztünk, vége az utazásnak, az etápjellegnek — nagyon jó érzés volt. Mintha egy kicsit hazaérkeztünk volna!
Haza! Fájón hasított bele a szívembe a gondolat, hogy milyen messzire vetett a végzet az én kedves Magyar Hazámtól! Nem is mertem sokáig időzni a témánál, mert attól féltem, megszakad a szívem a felsajduló honvágytól, itt az Isten háta mögötti Északon, a végeláthatatlan őserdőben!
Feri a mellettem lévő alsó priccset foglalta el. Majd, ha brigádba osztanak, ráérünk valami jó felső fekhelyet szerezni. Néhány elégedett szó után elaludtunk. Olyan jó volt a meleg, hogy még a gyomrunkat szorongató éhség sem tudott ébren tartani. Azon aztán igazán meglepődtünk, amikor felráztak, hogy menjünk vacsorázni!
— Vacsorázni? — ültünk fel csodálkozva. Hiszen nekünk még nem jár! Tegnap délben megkaptuk a három napi élelmet, még holnap sem kapunk enni!
— A vacsorára hívó szó mindenkire vonatkozik. Mi is kaptunk rögtön a megérkezés estéjén, pedig mi is három napra lettünk ellátva Szolikámszkban. — mondták az "öregek".
Hát ha így van, kár aggályoskodni! Gyorsan felcihelődtünk, és mentünk a többiek után.
A tágas ebédlőben várakozóan foglaltunk helyet az üvegcseréppel tisztára kapart, hosszú asztalok mellett. Akinek még nem törött el a fakanala az utazás viszontagságai között, maga elé tette az asztalra. Az enyém is megvolt még.
Az ételosztás fegyelmezett lebonyolítása érdekében senki sem mozdulhatott el az asztaltól. Elénk tettek egy-egy tányér zabdarával főtt, jó sűrű káposztalevest, és 3O deka kenyeret.
Nem laktunk jól, de mivel az ukáz szerint még két napig nem számíthattunk ennivalóra, ajándéknak tűnt szemünkben a váratlan vacsora.
Az új gazda nem remélt módon, gavallérosan kitett magáért. Ehhez eddig nem voltunk szokva. Elégedett zsongással oszlottunk el a priccseken, ki-ki a korábban elfoglalt helyén. Kutatóan néztem körül a félhomályban: vajon az ismerősök közül ki kvártélyozott be ebbe a terembe?
Az egyetlen közeli jóbarát, akit némi nézelődés után felfedeztem, Szalter volt, a herszoni brigádunkból. Nem messze tőlünk, az átellenben lévő priccsen heverészett.
Odamentem hozzá, hogy néhány szót váltsak vele. Talán tud valami biztatót mondani — gondoltam magamban.
Szalter hanyatt feküdt, elgondolkozva nézegette a felső fekhely durván gyalult deszkáit, két kezét a feje alá téve támasztéknak. A priccs szélére ültem.
— Hogy vagy Szalter? — kezdtem a társalgást.
— Ó, te vagy az, magyar? — mosolyodott el, amikor felismert. Felkönyökölt, lábait maga alá húzta.
— Hogy vagyok? Mint a majom a köszörűkövön!
— Mit gondolsz, tűrhető lesz itt? — kérdeztem reménykedve, előbbi mondását tréfának elértve.
— János, jót ne várj... Fabuslátot kapunk itt mindnyájan... — szólt komolyan. Arcáról eltűnt a mosoly, felém fordított szemében megcsillant a kályhából kiáradó tűz visszfénye. Nagyon komolyan nézett rám. Mintha mondani akart volna valamit, de aztán lemondóan legyintett, elfordította a tekintetét. Belebámult a szoba sötétségébe.
— Szerinted nem sok jót ígér ez a láger? — faggattam megszeppenve, mert úgy éreztem, hogy valami olyant is tud, amit én nem is sejtek.
Az oroszok a hazai viszonyok ismeretében jobban tudtak következtetni egyes jelenségekből, elejtett szavakból (aminek esetleg én az értelmét sem tudtam), s mindig igyekeztem értesüléseket szerezni tőlük.
— Majd meglátod!... — dőlt vissza Szalter az előbbi mozdulatlanságába, s elnyúlt teljes testhosszal a deszkán.
Mint akit fejbeütöttek, úgy hagytam ott a nemrég még vidám cimborát. Nem valami jók lehetnek a kilátások, ha ez az örökké hangulatos, tréfás kedvű ember is így vélekedik...
Mondtam Ferinek, hogy Szalter miyen rosszkedvű.
— Ó, nem kell olyan sötéten látni mindent! Nem tetszik nekik, hogy mostanában nem kapnak csomagot. Legalább most megpróbálják, hogy nekünk eddig is milyen jó volt! — ütötte el Feri kételyeimet.
— Hát jól van, Ferikém! Bár ne legyen nekünk még rosszabb! — húztam a fejemre a vattáskabátot. Csak néhány napig ne hajtanának ki munkára, s adjanak előzőleg meleg ruhát...
— Ne sóhajtozz annyit, aludjál! Mindig volt valahogy, ezután is csak megleszünk! — szólt Feri bosszúsan, és a másik oldalára fordult. Nem szerette, ha túlságosan aggályoskodtam.
Nyugodt lélegzéssel aludt már, amikor én még mindig ébren, nyitott szemmel feküdtem a helyemen. Kintről behallatszott a szél zúgása, ahogy vad rohanással elsüvített a kémény mellett. A kályhában kialudt a tűz, elhamvadt a parázs. Lassan teljesen sötétségbe merültek a priccsek, a rajtuk horkolókkal, álmukban dünnyögőkkel együtt.
Kívülről sem jött be világosság a kettős ablakrámán keresztül. Úgy látszik, holdfényt sem fogunk látni itt északon, ahogy még a napot sem láttuk egyszer sem.
1946. október 8.
Későn volt ébresztő. Már egészen kivilágosodott, mire beszóltak, hogy sorakozzunk fel az udvaron számolásra.
Ahogy kiléptünk a barakkból, vaksin hunyorgattunk a szokatlan világosságtól: frissen hullott hó borított mindent. Az ebédlő mellett ágaskodó hatalmas nyírfa csupasz ágait, az őrtornyokat, a magas deszkapalánkot a láger körül, a barakktetőket, az udvart vastag, borza hótakaró fedte.
Nem hallatszott a lépések zaja, szinte csengett a fülünk a csendtől. Teljes szélcsendben hullott a hó, szakadatlanul omlott a világosszürke, egyszínű égből. Ha felfelé néztünk, milliárdnyi kis fekete pont kóválygott lefelé, s a közelünkbe érve változott át puha, nagy fehér hópamacsokká, hogy a lábaink elé, vállunkra hullva szaporítsa a táj vattaszerű téli leplét.
Az eddigi napok változékony időjárását egyszeriben felváltotta a véglegesen megállapodott tél. A természet mély álomba merült.
Fázósan tipródtunk a szezonját múlt gumicipőkben a kapu felé vezető úton. A nadzirátelek ötös sort parancsoltak, hogy rendre leszámolják a tábor lakóit.
Hihetetlen! Alig egy hónapja, sőt később is, még fürdőnadrágban izzadva dolgoztunk a tűző napon, ott valahol messze, messze Délen... Most meg dideregve görnyedeztünk és sietve szaladtunk vissza a jó meleg barakkba a gyors számolás után.
Három napos általános pihenőt engedélyezett a parancsnokság. Örömmel vettük tudomásul a jó hírt...
A reggeli is káposztaleves volt, 35 deka kenyérrel. Kellemes érzéssel henteregtünk a priccsen. Az ismerősök élcelődve kiabáltak át a szoba egyik sarkából a másikba:
— Ha ez így megy ezentúl is, akkor valahogyan csak kibírjuk a telet!
— No, várjál csak! Azt hiszed a nacsalnik üdülni hozott ide téged? Úgy fogsz fűrészelni, hogy öröm lesz nézni!
Emlegették, hogy a tábor kultúrfelelőse, a Nacsalnik KVCs, járja a barakkokat. A felmerülő kérdésekre, problémákra részletesen válaszol.
Amikor a nap folyamán hozzánk is bejött a fekete télikabátos, sápadt arcu kultúros, köréje tömörültünk a szekcija közepén. Szinte szájtátva lestük, hogy a feltett kérdésekre ugyan mit fog válaszolni.
Jómagam azt szerettem volna hallani, hogy milyen lesz az ellátás, mikor lesz téli gúnya. A hangadók azonban azzal kezdték az érdeklődést, hogy lehet-e levelezni, lehet-e csomagot kapni, és milyen időn belül valósulhat meg a kapcsolat az otthonnal.
Csendes igennel válaszolt a jámbor kinézésű nacsalnik az első két kérdésre, a harmadikra, hogy mikor jöhet az első hír otthonról, savanyú képpel húzta meg a vállát.
— És az engedélyezett levelezéshez honnét lehet papírt, ceruzát venni? Szerezni? Hiszen egy árva vasunk sincs! — merült fel a következő probléma.
— Nem tudom, — mondta bizonytalanul az egész napi kérdés-feleletekbe szemmel láthatóan belefáradt nacsalnik, aki végső soron egyáltalán nem is volt nacsalnik, mint a későbbiek során megtudtuk. Elítélt volt a jóember, mint jómagunk, csak nem politikai paragrafussal, hanem sikkasztott vagy más egyebet csinált. Rabló az nem lehetett, nem olyan volt a kinézése a szelíd tekintetű "nacsalniknak", aki olyan lágeri tisztségviselő volt, mint a komendáns vagy a főszakács.
— A papír itt nagy probléma lesz! — nézett egymásra a sok aggódó szempár.
Lelki szemeim előtt elvillant az a sok drága papírlap, melyet Herszonban, elindulás előtt a láger udvarán kergetett a szél, összemázolt a lekvár és a zsír.
— Hogyan lehet mahorkát szerezni? — kérdezték elfogódott hangon a nikotinra éhes, rosszat sejtő dohányosok.
Erre is határozatlan választ kaptak a mosolytalan "nacsalniktól".
Megszeppent a társaság, de nem is kicsit! Most éreztük csak igazán, hogy milyen elhagyatott vidékre kerültünk, ahová talán a madár is csak tévedésből repül be...
Se papír, se dohány. Azt hiszem más, létfontosságú dolgok is hiányozni fognak itt.
Ilyen körülmények között mikor indul meg a levelezés az otthoniakkal? Mikor ér ide az első csomag a hatalmas ország távoli tájairól?
— Hosszú hónapokon át tengődhetünk kizárólag a sovány lágeri koszton, és szívhatjuk a fogunkat cigaretta helyett, — suttogtak egymás között az emberek.
Ez a hiány és gond első pillanatra Ferivel együtt engem nem érdekelt, nem érintett. Mi nem várhattunk hazulról sohasem levelet, csomagot. Nem dohányoztunk, nem hiányzott a cigaretta.
Igen ám, de az sem közömbös, hogy az olyan ágrólszakadtak, mint mi voltunk, éhes lágerben, vagy olyan helyen tölti napjait, ahol a népség általában jóllakott.
Sor került a beszélgetés során ilyen kérdésekre is:
— Hol fogunk dolgozni?
— Az erdőirtás itt a fő feladat, — volt az előre tudott válasz a feleslegesen feltett kérdésre.
— Erdőirtáson kívül nincs más munka? Valahol műhelyben vagy másutt? — reménykedett egy vasesztergályos, aki korábban a szakmájában dolgozhatott.
— Nincs, — volt az első határozott válasz. A szerszámkiadóba kellett öt ember, aki a szerszámokat, fűrészt, fejszét élesíti, javítja, de már teljes a létszám. A láger belső személyzete: szakácsok, szabók, cipészek majd az öregekből kerülnek ki. Aki dolgozni tud, az kivétel nélkül megy ki az erdőbe.
— Mielőtt munkára küldenének, kapunk-e meleg ruhát? Az előző nacsalnik megkopasztva, levetkőztetve bocsájtott utunkra! — hangzott a következő nyomasztó gondunk kérdéssé formálva.
— Lesz, lesz meleg ruha, — válaszolt közömbös, nem valami meggyőző hangon a kérdezett.
Látszott rajta, hogy unja már nagyon. Nekünk pedig most kezdett igazán érdekes lenni a dolog.
— Mikor osztják a ruhát? Mit adnak? Subát?
— Igazán nem megyünk ki dolgozni, amíg fel nem öltöztetnek mindnyájunkat?
Vállvonogatás volt a válasz.
Leszegett fejjel, köszönés nélkül megindult kifelé a kíváncsiskodók gyűrűjéből az ajtó felé a kultúr-nacsalnik. Nem tartóztatta senki. Eleget mondott azzal, hogy jóformán nem mondott semmit.
A tegnap esti meleg szoba, az ajándék-vacsora keltette bizakodó hangulat alaposan lelohadt, anélkül, hogy egyetlenegyszer is elhagytuk volna a láger környékét, és fejszét fogtunk volna kézbe.
Valahogy olyan homályos volt minden, mint maga a szürke, beborult ég. Az a kis reménység, hogy talán mégsem lesz olyan rossz, már alig-alig pislákolt az ijedten dobogó szívünk mélyén.
Figyelmesen végignéztem az arcokon. Még látszott a délről hozott, egészséges barna színnek a nyoma az utazástól megtört embereken. A nyugtalankodva fürkésző szemekben a bizonytalan jövő félelmének zavaros lidércfénye lappangott. Halkan beszélgettünk, mintha tilos volna a hangos szó. A suttogás egyenletes zsongással töltötte meg a termet. Tanakodtunk, sóhajtoztunk. Tehetetlenül és csüggedten vártuk sorsunk beteljesedését, a végzet könyörtelen rendelése szerint.
Csak akkor mozdultunk ki a barakkból, ha halaszthatatlan dolgunk támadt. Járkálásra, ismerősök felkeresésére senkinek sem volt kedve. Ha kipillantottunk az udvarra a jégvirágos ablakra lehelt lyukon át, a rideg táj zord látványa visszariasztott a barakk védett, meleg homályába.
Bezzeg a huligánok jöttek-mentek, mint a besózottak. Az összeköttetést építették ki egymás közt. Nem azon tanakodtak, hogy hol fognak dolgozni. Igyekezetük arra irányult, hogy miképpen rendezkedhetnének be dologtalan életre ebben a lágerben is, a dolgozó többség kontójára.
Dél felé járhatott az idő, mikor jött a komendáns, csoportos fürdőzésre szervezte a barakkok lakóit.
— Hát ebéd nem lesz? — kérdezték a bundában feszítő, jól megtermett volgai némettől.
— Még mit nem? Itt szokjatok le az ebédről! Most pedig indíts a fürdőbe, mert különben kitárom az ajtót, és megdermesztelek titeket!- rivallt a kelletlenül szedelőzködő emberekre a kásánhízott, piros képű hajcsár.
Elevenen élt bennünk a szolikámszki fürdőzés kínos emléke. Viszolyogva botorkáltunk egymás után a keskeny csapáson a láger sarkában álló, bodor füstöt eregető épület felé. A fürdőben, amely jóval kisebb volt, mint a szolikámszki, kellemesen csalódtunk.
Itt is olyan sajtár-rendszerű fürdőzésre voltak berendezkedve, de tisztaság és jó meleg volt, elegendő vízzel a kétfülű fasajtárokban.
Nagyon jólesett az alapos fürdőzés, s perceknek tűnt az idő, amit kellemes pancsolással töltöttünk. Nem szívesen vettük, amikor bejelentették, hogy felöltözhetünk, ruhánk egy halomban vár az öltözőben.
A jó meleg víztől egészen elbágyadtunk, és fáradtan nyúltunk végig a priccsen. Csendesen heverészett, szunyókált mindenki a fürdés után.
Az Uralban drága kincs a víz. Mivel vízvezeték elképzelhetetlen fogalom az őserdőben, szántalpakra erősített nagy hordóban hordta egy kis gubancos szőrű lovacska a vizet egy közeli forrásból.
Naphosszat ki-bejárt a lágerkapun. A konyha, a melegvíz forraló, a fürdő, a kórház vízszükségletét biztosította, némi fennakadásokkal. A közlekedést késleltette, hogy a szánt tüzetesen ellenőrizték a kapuban, kifelé, befelé egyaránt. Napi tíz fordulónál nem futotta többre az időből a kis lovacskának.
Érdekes felfedezés volt számunkra, hogy bármilyen használati tárgyat láttunk, az mind fából volt. Vasat csak abroncs, pánt formájában láttunk, azt sem minden edényen. Vödör, tányér, kanál, sőt még a vízforraló nagy tartály is fából készült.
A fürdővíz hevítése eredeti módon történt. Hosszú vascső nyúlt be a tartály belsejébe, bádoglemezzel kibélelt kerek nyíláson át. A cső másik végét téglakályha belsejébe építették be. A kályhában a csőre raktak tüzet, az végig felmelegedett. Íly módon forralta fel a fahordóba nyúló cső vége a fürdővizet.
Fürdés után a barakk egészen hűvösnek tetszett. Az is volt egyébként, mert fűteni már nem tudtuk. Elfogyott a tüzifa, utánpótlás nem volt. Ha valaki késedelmeskedett az ajtó betevésével, a maradék meleg védelmében kórusban rivalltunk rá.
Nem sokáig maradhattunk nyugton. Orvosi vizsgálatra szólították a barakk népét. Az egészségügyi ellenőrzés, és az erőnlét szerinti kategóriába sorolás a kapuhoz legközelebb lévő, tehát a domboldalon a legalsó, lakatlan barakkban zajlott le.
Egy középkorú orosz, valamint egy fiatalabb, kaukázusi kinézésű orvos tartotta a felületes vizitet, amelyet csupán formaságból rendeztek meg.
Feltételezték, hogy akiket olyan messziről ideirányítottak, azok csak egészséges emberek lehetnek.
Derékig vetkőztünk le a fűtetlen, hideg szobában, melynek egyetlen bútorzata egy kopott asztal volt, rajta a hosszú névsorral.
Ránk néztek az orvosok, megkérdezték, kinek mi a panasza? A válaszra már nem is nagyon figyeltek oda, intettek a következőnek, miközben beírták az egyes, kettes, legfeljebb hármas kategóriába való besorolás számjegyét. A négyes, rokkant kategóriába sorolás ezúttal nem jöhetett számításba, még az öregeknél sem.
Az orvosok az elhangzó panaszokat nem vették, nem is vehették komolyan, elengedték a fülük mellett. Utasításuk volt a munkára való alkalmasságot elbírálni olyképpen, hogy senkit sem menthettek fel alóla.
Így aztán hiába mutogatták egyesek a sérveiket, fronton szerzett sebek hegeit, mehettek tovább, felöltözni az addig hónuk alatt szorongatott gúnyájukba.
A sietős tolongásban a fekete képű orvoshoz kerültem. Mikor bemondtam a nevemet, széles mosolyra derült az arca:
— Magyar vagy? — kérdezte.
Igenlő válaszom után sietve elmondta, hogy a háborúban járt Magyarországon. Jó volt ott, evett sok "pálácsintat", és ivott finom "palinkat".
Megörültem ennek a néhány váratlan magyar szónak, a barátságos mosolynak. Mint később megtudtam, Zsorkának hívták, grúz volt. Őt is tíz évre ítélték el, valamilyen politikai paragrafus alapján.
Az orvosi vizsgálat után az üres épület irodának berendezett szobájában sebtében megtörtént a kategóriák szerinti brigádba sorolás: a nehezebb munkára az első, második, a könnyebb munkára a harmadik kategória. Persze az a könnyebb munka se babválogatás volt!
Fogalmam sincs, minek alapján jelölték ki a brigádvezetőket. Személyesen jelentkeztek egyesek, vagy a törzslapjuk bejegyzései nyomán bízták rájuk a 3O-35 ember feletti korlátan hatalmat.
Az újdonsült brigádvezetők hamarosan kis papírdarabkákkal, leendő brigádjuk névsorával kezdték járni a barakkokat. Harsányan kiabálták a hozzájuk beosztottak neveit, mintha etápra szólítanák őket.
Fokozatosan ürült a szoba. A leendő főnök és parancsoló a kijelölt brigádszállásra kalauzolta alattvalóit.
Egy rövidnyakú, köpcös kis ember az én nevemet is olvasta, rögtön a Ruga Ferié után.
Arca a varangyosbékára emlékeztetett. Püffedt, piros képéből kidülledtek táskás szemei. Duzzadt, széles ajkán kipréselt kapkodó, rekedtes szavai növelték az első pillantásra feltámadt unszimpátiát.
Elkedvetlenedve álltunk oda eléje, jelezvén, hogy mi vagyunk a leendő munkásai.
— Na, gyerünk! — intett és megindult kifelé. Megállt a lépcsőfeljárón, és a szomszédos barakk vége felé mutatott:
— Ott van egy kis szoba, ahová több lépcsőn kell felmenni. Foglaljatok helyet a priccsen. Összeszedem még a többieket is, és akkor megyek, megadom az utasításokat!
Elszontyolodva lépegettünk felfelé a havas, síkos falépcsőkön. Szerettük volna, ha Verbickij lenne a brigádvezetőnk. Úgy nézett ki, nem kapott brigádot, mert nem láttuk kószálni névsorral a kezében.
Minden vágyunk nem teljesülhetett, annál is inkább, mivel egyetlen óhajunk sem vált valóra a vagonban eltervezett ábrándok közül.
Egyenlőre nagyon örültünk annak is, hogy legalább mi ketten megint egy brigádba kerültünk.
A szobában kellemes meglepetés ért: minden fekhelyen tömött szalmazsákot, azonkívül egy jó vastag plédet találtunk. A bejárati ajtóval szemben lévő priccs két felső fekhelyét foglaltuk le a nagyjából már benépesedett helyiségben. Villany is égett. Gyenge fényt árasztott a dohos szagú szobára.
Minden lágerben gyengefényű a villany, a saját áramfejlesztők gyenge kapacitása miatt. A legfontosabb a kerítések megvilágítása, a fényszórók áramellátása volt. Nekünk megfelelt a 15 wattos égő is ahhoz, hogy megtaláljuk a fekhelyet és a kijárati ajtót, szükség esetén.
Még négy magyar honfitársunk került rajtunk kívül a brigádba: Dodek Dezső, akivel együtt voltunk a herszoni lágerben, valamint Szabó József és Tipold József, két Veszprém megyei kovácslegény, akik egy faluból származtak, és még Horváth László, nálamnál egy évvel idősebb pécsi fiú.
A többi brigádtag teljesen ismeretlen volt. Akadt ugyan köztük Herszon vidékéről érkezett utitárs, de a mi 31-es lágerünkből senki.
Élénken társalogva ismerkedtünk új munkatársainkkal, amíg a brigádvezető meg nem jött, maga előtt tessékelve az utolsónak felkutatott emberét.
Főnökünk káromkodva verte le a havat harmonikásszárú, fényesre tisztított csizmájáról az ormótlan kályha előtt.
— Na, mind itt vagytok? — hordozta körül dülledt szemeit a megcsendesedett társaságon.
Akárhogy próbálkoztam megbarátkozni új gazdánk személyével, nem sikerült. Nyers beszéde, a kurta nyakkal együtt forduló hüllőarc, a tömpe kis ujjak tömzsi öklein — nem sok jóval bíztattak!
— Nahát akkor, tudjátok meg, hogy mi fadöntő brigád vagyunk! Ez a legnehezebb munka az erdőben, s egyúttal a legfontosabb. A rakodó, a szállító brigádok a mi munkánk nyomán jutnak anyaghoz. Amiatt a kiemelt és nehéz munka miatt kaptatok mind szalmazsákot és pokrócot. Kényelmes fekhely csak a favágó brigádoknak jár, a többiek a csupasz deszkákon dögölhetnek továbbra is! — Így és hasonló hangnemben, káromkodásokkal tarkítva magyarázkodott az ajtó előtti térségen, szétvetett lábakkal, élénken gesztikulálva.
Hát, úgy Isten igazában, egyből lemondtam volna mindjárt a megtisztelő szalmazsákról. Nem éreztem magamban annyi erőt, hogy az erdei munka legnehezebbjét végezzem.
Egymásra néztünk Ferivel, aztán vissza a brigádvezetőre. Az akkor már azt magyarázta, hogy mekkora kenyérért kell dolgozni. A norma koponyánként három köbméter rönkfa egy napra. Öt személy egy munkacsapat. Tizenöt köbméter rönk a termelési feladat reggeltől estig: fűrészelni, dönteni, gallyazni, felfűrészelni, és az út szélére hengergetni rakásra a szabványos 6,1O vagy 4,1O méteres rönköket, az évszázados fák hatalmas törzséből.
A 1OO%-os norma 65 dekás alap kenyérfejadag. Túlteljesítés esetén még 1O-2O-3O deka kenyeret lehet keresni, magasabb teljesítésnél 1O-2O deka sűrű rekorder-kásával egyetemben. Aki normát nem teljesít, az 45 deka kenyeret kap csupán. Ha valaki megtagadja a munkát, 3O deka kenyéren, s minden másnap egy tányér híg levesen tengődhet a rosszul fűtött zárkában, amíg jobb belátásra nem tér.
Fogalmam sem volt, hogy mennyi egy köbméter, meg tizenöt. Azt éreztem, hogy rengeteg és erőn felüli ez a mennyiség. A 85-95 dekás kenyeret sohasem fogom tapogatni. Esetleg látni — más kezében!
Feri mélyet sóhajtott, én követtem példáját. Nem szóltunk egy szót sem. Egyet gondoltunk úgyis. Nem valami boldogan vártuk annak a napnak a felvirradását, amikor először sír majd fel a fűrész, villan meg a szekerce a sudár fenyőfák tövénél.
Odasompolygott a brigádvezető mellé egy nyurga, hosszúnyakú alak. Azt gondoltam, biztosan beszervezte magát helyettesnek. Hamarosan kiderült, hogy ez a rókaképű ember a brigád munkafelügyelője — deszjatnyik — lesz, a kitermelt fa minőségi ellenőre. A brigád létszámához tartozik. A dolgozóknak az ő létszámára is ki kell termelni a három köbmétert, hogy személye ne legyen improduktív a láger nyakán. Leendő ellenőrünket Kucenkónak hívták, ahogy a brigádvezető bemutatása nyomán megtudtuk.
Ezen a korán sötétedő téli estén még egy fontos tisztségviselő beiktatására is sor került: egy hibás kezű öreg moldvai lett a brigád szobaőre, s takarítója egyszemélyben. Hogy el ne felejtsem megemlíteni: az ő személyére is a három köbméter kitermelése elő volt írva.
Az talány volt, hogy a napi három köbméterért mit fog őrízni a csupasz falakon kívül. Az is szöget ütött a fejemben, hogy itt mindenkinek termelni kell, nincs üresjárat. A komendáns, a szakács normája is minket terhel? A brigádvezetőé is? Erről nem volt szó, de lehetséges, hogy úgy volt.
A herszoni lágerben nem mondták, hogy a folyosókon ténfergő pópákra normát kell teljesíteni az ott lakó brigádoknak. Most már mindegy. Kár az összehasonlításért. Jobb nem fájdítani a szívünket azzal, hogy minduntalan a herszoni lágert emlegetjük. Itt, távol Moszkvától, úgy látszik más törvények vannak, a helyi hatalmasságok önkénye...
Vacsorázni már brigád szerint mentünk.
— Goncsarov brigád! — szólt be a kiosztó ablakon brigádvezetőnk. Tehát Goncsarov a neve. Mert bemutatkozni azt elfelejtett vagy feleslegesnek tartotta. Gondolta, úgyis megtanuljuk a nevét, nem felejtjük el, amíg élünk! Ha így gondolta, jól gondolta. Neve oroszosan hangzott, de ő maga, akárcsak Kucenko, ukrajnai volt, beszédje is arra vallott.
Megkezdődött ebben a táborban is a szevezett lágeri élet. Vége az etáp, a gyüjtőtábor ex-lex állapotának!
Késő este már arról szó sem esett, hogy még két napi pihenőnk hátra volna. Goncsarov olyan buzgalommal készítette megszeppent brigádját az első munkanapra, hogy senki sem merte megkockáztatni a kérdést: "Ilyen hiányos öltözékben is kizavarnak már dolgozni? Vagy holnap még pihenünk?..."
Goncsarov első perctől kezde úgy beszélt embereivel, hogy mindenkit elvadított magától. Nem volt kérdés, nem volt beszélgetés sem vele, sem a jelenlétében.
Vacsora után mindjárt a pléd alá bújtunk. A fejünkre húzott takaróval akartuk kirekeszteni a ránk váró holnapot, saját leheletünk melegével dédelgetni végtagjainkat a hóban való gázolás előtt.
Bármily iszonyattal gondoltam a holnapra, a fáradtság hamar elnyomott, s elaludtam mély, nyugtalan álommal, a rossz előérzet sugallta riasztó képek sorozatával.