Név: Dömötör Nikolett
Életkor: 12 év
Iskola: Zrínyi Miklós Általános Iskola
ÉN ÉS A NAGYANYÁM
Fagyos, csikorgó tél volt.
A busz óvatosan haladt a jeges országúton. Az a néhány utas, aki kimerészkedett otthonából ebben az ítéletidőben, gondolataiba merült. Próbáltam kitalálni, mi járhat a fejükben. Ott az a fiú az első ülésen már alig várja, hogy a meleg szobában kedvenc foteljéből nézhesse az esti filmet. Látszik rajta, hogy nagyon fázik. Hát igen, elég hideg van itt. Mellettünk egy idős néni elmerengve néz ki az ablakon. Gyönyörködik a sűrű hóesésben. Talán valami régi emléket idéz fel benne a kinti fehér világ. Követem a pillantását. Engem is lenyűgöz a csillogó hópelyhek áradata, amint puhán földet érnek az érintetlen hómezőn. Életemben nem láttam ennyi havat! Egy jól ismert hang hoz vissza a valóságba, a nagymamám hangja:
– Megérkeztünk!
Rögtön eszembe jut minden: itt a téli szünet, és én egy ígéretes hetet tölthetek nagyszüleimnél. Már előre várom a nagy hócsatákat, szánkózásokat unokatestvéreimmel. Csuda jó lesz! Nagy adag kalandvággyal – na meg a jó nehéz csomagommal – szálltam le a buszról.
A faluban alig-alig lehetett látni valakit, az utcák kihaltak voltak. A jeges szél süvítve csapott az arcomba. Szinte észre sem vettem, annyira el voltam telve a látvánnyal. Néhány melegen bebugyolált járókelő ránk köszönt, én meg csak bámultam. Itt mindenki ismeri egymást? Mami elmagyarázta, hogy falun másképp élnek, mint a városban. Sokkal szívélyesebbek, nyitottabbak az emberek, szeretnek tudni mindenről, ami másokkal történik. Valahogy többet törődnek egymással.
Az ajtón belépve megéreztem azt a jól ismert, semmivel össze nem téveszthető otthon-illatot. Papám gondoskodott róla, hogy mindenhol jó meleg legyen. Megcsodáltam apró karácsonyfájukat, ami tele volt tarka üvegdíszekkel, szaloncukrokkal, színes égőkkel. Vacsora után gyorsan ágyba bújtam, mert kimerített az utazás. Másnap kipihenten ébredtem. Az ajtón kilépve a szabadság érzése hullámzott át rajtam, most aztán azt csinálok, amit akarok. Persze rögtön nekivágtam unokatestvéreimmel a falu felfedezésének. Önfeledten lépkedtem Adri és Ádám oldalán, közben vígan nézelődtem. Mennyire más itt minden, mint nálunk! A házak, az utak, de még a fák és bokrok is! Ezen töprengtem, mialatt társaim sorra bemutatták a falu nevezetességeit.
– Itt van a posta, lejjebb a templom, nem messze tőle a Petőfi-szobor. Nemrég építették fel a buszmegállóhoz azt a várót. Amolyan étterem-szálloda található mellette. Nézd, még szökőkutat is emeltek mellé!
Útba kerítettük az iskolát, óvodát is. Nahát, az anya is idejárt, amikor még gyerek volt! Olyan hihetetlen, hogy ő is volt annyi idős, mint én! Miközben egymást kergették fejemben az új információk, figyeltem a téli falut. Milyen érintetlen még a hó! Megkísértett a gondolat: mi lenne, ha most itt hagynánk csapot-papot, és játszanánk egyet a hótengerben? Egyikünket sem kellett túlságosan biztatni, ezért az ötletet tett követte. Elindultunk a falu legalkalmasabb dombja felé, ahol a helybeli gyerekek szokták élvezni a tél örömeit, persze a felnőttek vigyázó tekintete nélkül. Irány a Templom-domb! Amikor odaértünk, és térdig álltunk a szikrázó hóban, egy pillanatra eszembe jutott, hogy Mami biztosan aggódna értünk, ha tudná, hogy mire készülődünk, de ez a kellemetlen érzés nem tartott soká. Viháncolva hempergőztünk, csúszkáltunk szánkónkkal a meredek lejtőkön, aztán hógolyóztunk egy nagyot. Amikor elfáradtunk, pihenésképpen egy jókora hóembert építettünk. Az idő múlását persze egyáltalán nem észleltük, szinte már sötétedett, amikor ázva-fázva, csuromvizes ruhában, átázott csizmában, pirosra fagyott arccal, de csillogó szemmel toppantam be a lakásba. Mami persze alaposan kikérdezett, merre jártunk, mivel töltöttük a napot, egy picit meg is pirongatott, hogy miért csak most érek haza. Aztán gyorsan levetette rólam minden holmimat, és mire feleszméltem, már a jó meleg vízben áztattam átfagyott tagjaimat a fürdőkádban. Olyan álmos voltam, hogy vacsora nélkül bújtam ágyba.
Amikor másnap felébredtem, hasogatott a fejem, kapart a torkom. Körülnéztem az ismerős szobában, az ablakon beáramló vakító fehérség bántotta álmos szemeimet. Lassan kászálódtam ki az ágyból, hogy aztán pár pillanat múlva vissza is bújjak a meleg takaró alá. Szó ami szó, nagyon fáztam, vacogtam a paplan alatt is. Megbetegedtem volna? Nem, nem, az nem lehet! Éppen a téli szünetben, Mamiéknál kapjon el az influenza? Mami, mintha megérezte volna, hogy felébredtem, éppen ekkor lépett be a szobába. Rám nézett, aztán szó nélkül a homlokomhoz nyúlt. Olyan jó volt hűvös kezét tüzelő bőrömön érezni! Lehunytam a szemem, s mire újra kinyitottam, előttem egy tálcán forró mézes tea gőzölgött, néhány szelet pirítós, no meg egy szem fehér tabletta társaságában. Mami addig nem ment az ágyam mellől, amíg a tálca tartalmát szépen lassan el nem tüntettem. Szinte az egész napot átaludtam, aztán a következőt is. Ahányszor felébredtem, mindig Mami aggódó arcát láttam fölém hajolni. Hol a lázamat mérte, hol borogatást cserélt homlokomon, hol újabb csésze kamillateát itatott velem.
Betegségem harmadik napján már jobban voltam, de az ágyat persze még nem hagyhattam el. Az idő lassan vánszorgott, többnyire a plafont bámultam. Olvasással is próbálkoztam, de a szemem kíméletlenül szúrt, könnyezett, így néhány oldal után muszáj volt letennem a könyvet. Borzasztóan dühös voltam magamra, hogy lehettem képes a szünidő kellős közepén megbetegedni, amikor annyi izgalmas dolog várna rám!
Mami észrevette, hogy nem igazán tudok mit kezdeni magammal, ezért egy délután, amikor minden házimunkájával elkészült, kezében egy szép kis piros dobozzal letelepedett az ágyam mellé. Amikor felnyitotta a ládikó tetejét, csodálkozva láttam, hogy tele van fényképekkel. Jaj, de jó! Imádok fényképeket nézegetni, kedvenc elfoglaltságaim közé tartozik találgatni, hogy ki is lehet az a húsz-harminc évvel ezelőtti pufók kisbaba, vagy csinos fiatal lány, akit a kép ábrázol. Ahogy Mami ráncos keze végigsimította az elsárgult, csipkés szélű papírlapokat, úgy éreztem, hogy most itt többről van szó. Ezek a felvételek sokkal-sokkal régebbiek, megviseltebbek voltak, és még soha nem találkoztam velük az albumokban. Nagyon kíváncsi voltam, szerettem volna azonnal megnézni az összesét, de Mami türelemre intett:
– Csak lassan, ráérünk. Ezeknek a képeknek történetük van. Hallgasd végig figyelmesen!
Elsőnek egy levelezőlap-nagyságú képet adott a kezembe, ami egy – már nem éppen fiatal – párt ábrázolt: a dédszüleimet. Mami mesélni kezdett, és szavai nyomán a kép szinte életre kelt.
– Anyám és apám már bent jártak a korban, amikor összeházasodtak, de érdemes volt várniuk egymásra, mert nagyon boldogan éltek, igaz, nagy szegénységben. Apám megfontolt, okos ember volt. Gyerekkorában papnak szánták tanítói, de a családjának még az iskolához szükséges ruhaneműt sem volt lehetősége előteremteni, így még esélye sem volt kitörni a paraszti sorból. Anyám ügyes, szorgalmas asszony volt, gazdag, előkelő házaknál szolgált, amire férjhez ment, kitanulta a háztartásvezetés csínját-bínját. Szüksége is volt rá, hiszen hét gyermeket neveltek fel szeretetben, becsületben. Jó szívvel emlékszem vissza rájuk.
– Mami, emlékszel a háborúra is? – kérdeztem érdeklődve.
– Nem, nem, hiszen pár hónapos csecsemő voltam, amikor véget ért a háború, de egy történetre jól emlékszem, amit anyánk gyakran mesélt nekünk, gyerekeknek. Amikor a front elérte a mi kis falunkat is, az emberek a harcok elől a közeli kis erdőbe menekültek, magukkal cipelve minden vagyonukat: meleg ruhát, némi élelmet. Az én drága anyám meg ott volt két kis síró-rívó aprósággal (velem és az ikertestvéremmel) egyedül, mert a férfiak katonának mentek, vagy munkaszolgálatra. Amikor már sokadszorra kellett menekülniük – hol a németek, hol az oroszok elől – anyám azt mondta, ő már nem megy sehova, lesz, ami lesz, felkészült a legrosszabbra is. Be is jöttek az idegen katonák a szobába, ő magában fohászkodott, a két kisbaba meg torkaszakadtából ordított. Itt a vég, gondolta magában, de úgy látszik, a sors nem így akarta. A katonák, ahogy jöttek, úgy el is mentek egy szó nélkül, senkit sem bántottak. Lehet, hogy a csecsemősírástól ijedtek meg? – kérdezte Mami mosolyogva.
A következő fényképen gyerekek egész hada állt szépen sorban, mint az orgona sípjai. A lányok szoknyában, hajukban szép kis masnival, a fiúk rövidnadrágban, fehér vasalt ingben. Pontosan heten voltak.
– Ők az én testvéreim – mutatta Mami – négy lány és három fiú. Az iskolában a tanítóink nagyon szerettek bennünket, mert egytől-egyig eszes, jó fejű gyerekek voltunk. A nagy szegénység miatt nem mindenki tudott továbbtanulni. Nekem, mint a lányok legidősebbikének kellett segítenem a picik gondozásában. Hamar kimaradtam az iskolából, ez annak idején természetes volt, főleg falun. Hiába szerettem volna tanulni, a lehetőségek ezt nem engedték. Bele kellett nyugodnom, de sokat sírtam miatta – néz maga elé, és lehet, hogy csak én képzelem, de a két szeme mintha könnyben úszna.
Jaj, mivel tudnám gyorsan felvidítani? Kezembe kapok egy képet, amin egy fiatal, karcsú lány áll, sötét, göndör hajjal, ragyogó mosollyal.
– Mami, ez biztosan te voltál! Milyen csinos vagy ebben a ruhában!
– Igen, igen – látom, hogy már nevet is. – Tudod, milyen sok fiú akart nekem udvarolni? Én mégis a te nagyapádat választottam. Nézd csak, milyen vidám, izmos legény volt ő akkoriban.
Egy katona képét teszi elém, csak nézem, nézem. Ez lett volna az én Papám? Még mai szemmel nézve is egészen klassz srác volt! Az esküvői képük is itt van, Mami hosszú fátyla a földet sepri, körülöttük a koszorúslányok, vőfélyek csoportja. Igazán szép pár. Mennyit változott azóta a divat! Nehezen képzelhető el egy mai menyasszony ilyen ruhában. Vajon nekem milyen esküvőm lesz? Amíg ezen ábrándozok, Mami már egy újabb kupac képet vesz elő a dobozból.
– Nézd csak, ezek már a mi közös életünk képei. Itt van az a kis ház, amit első szerzeményünknek mondhatunk. Nagyapád fáradtan ül a küszöbén, bizony sokat kellett dolgoznia, amíg a magunk erejéből fészket rakhattunk. Aztán már jöhettek a gyerekek. Ez a kis meztelen, kalimpáló legényke a te nagybátyád. Sokáig egyke volt, szeretett volna kistestvért, aztán teljesült a vágya, kapott egy kis hugicát: a te anyukádat.
– Csak nem ez a vigyorgó, hajatlan apróság az anyukám?! – kiáltottam fel meglepetten, bár ahogy jobban megnéztem a képet, mintha az én kisgyerekkori vonásaimat is felfedeztem volna rajta.
– Teltek-múltak az évek, felnőttek a gyerekeink, aztán megszülettek lassan az unokák is.
– Igen, tudom, ezeket a képeket már én is jól ismerem, sokat csemegéztünk rajta unokatestvéreimmel. És ezek a csoportképek itt? – kérdeztem Mamitól.
– Jaj, ezek az én társadalmi életem darabjai – magyarázta félig tréfásan, félig komolyan. – Mindig szerettem a közösséget, az embereket, szerettem új élményeket szerezni. Itt a népdalkör tagjaként egy kiránduláson láthatsz. Megismersz a sok egyforma, népviseletbe öltözött asszonyság között? Ezen meg a falusi hímzőkör összejövetelén vagyunk, nagyon jó társaság jön össze hétről-hétre, sokat nevetünk, bolondozunk, közben jár a kezünkben a hímzőtű. Még kiállítás is nyílt a munkáinkból, annyi szép, egyedi darab került ki tőlünk.
Mamit mindig is csodáltam ezért a tudományáért. Sokszor néztem, amint apránként, komótosan öltögeti az előre kirajzolt mintákat. El sem bírom képzelni, hogy én is ilyesmivel bajlódjak. De az eredmény, az nagyon szép, nálunk otthon a lakásban is gyönyörű hímzett asztalterítők dicsérik Mami keze munkáját. Talán majd egyszer mégis megpróbálom.
Lassan a fényképhalom elfogyott Mami kezéből, és kint is besötétedett. Úgy éreztem, ez a szoba a béke szigete, ahová nem hatol be a külvilág zaja. Valami varázslat szállt körülöttünk, mintha egy időutazáson vettünk volna részt mindketten, és mint egy igazi utazás során, egy kicsit mi is elpilledtünk. Én mély, gyógyító álomba zuhantam, de azt még hallottam, hogy Mami csendesen behúzza maga mögött az ajtót.
Amikor reggel felébredtem, rögtön eszembe jutottak a tegnapi történetek. Ahogy az már máskor is előfordult, magamban felidéztem egy-egy epizódot, és egy kicsit továbbgördítve a mese fonalát, lejátszottam behunyt szemeim előtt, mint egy filmet.
Újra láttam Mamit csecsemőként, amint édesanyjával menekül a katonák elől; láttam gyermekként, ahogy kistestvéreit pelenkázza; láttam fiatal lányként, ahogy a karácsonyi bálon táncol a csinos katonával; láttam menyasszonyként, ahogy körüllengi hófehér fátyla; láttam, amint fiatalasszonyként mesét olvas kislányának; végül a mai arcát láttam, ahogy unokája ágyánál ülve elmondja szinte az egész életét.
Még soha nem éreztem ennyire közel magamhoz Mamit. Ezért is fájt egy picit, hogy másnap már utaznom kellett haza, hiszen végéhez közeledett a téli szünidő. Hazafelé a buszon eszembe jutott, hogy mennyire más tervekkel vágtam neki pár nappal ezelőtt a vakációnak, aztán mi lett belőle! Igaz, hogy elmaradt a véget nem érő hancúrozás, gondtalan játék, de volt valami sokkal izgalmasabb. Megnyílt előttem a múlt. A régi fényképek segítségével elődeim életének egy szeletkéjét ismertem meg. És Mamit is egészen más szemmel nézem ezentúl. Már most alig várom, hogy újra jöhessek hozzá, és ő újra meg újra elmesélhesse nekem régmúlt emlékeit.