Már lassan 17 éve ismerem őt, ám néha mégis oly távolinak tűnik lénye. Sok dologban nem értünk egyet, s talán ez a köztünk levő néhány évtizednek köszönhető. Hogy kiről is van szó? Egy olyan asszonyról, aki a maga sajátos gondolkodásával és tapasztalatával egyben sok konfliktust és sok jó dolgot is előidézett. Ő az én nagyanyám! Néhány szóval össze tudnám foglalni, mit is jelent ő nekem, a családomnak, az emberiségnek, a világnak: Ő egy kincs a maga nemében, a maga sajátosságaival. De ne haladjunk ennyire előre. Közel 17 év. Soknak tűnik, de az ő kora mellett ez teljesen elenyészik. Még nagyon keveset láttam a világból, de amit eddig sikerült felfedeznem, azt részben neki köszönhetem. Ő az én második édesanyám, ha lehet így fogalmazni. Sokszor ültem és még ma is sokszor ülök le beszélgetni vele a múltról, jelenről, jövőről...

Sok történetet mesélt el, ami vele, a papámmal vagy akár a család többi tagjával történt. Akad egy-két mondanivaló, amit már nagyon sokszor hallottam, de ha kell, akár ezerszer vagy tízezerszer is meghallgatom, mert nagyon jól esik felfogni olyan dolgokat, amik hozzám vagy a családomhoz fűződnek. A nevem is neki köszönhetem. Szinte már mindenkinek elújságolta, hogy miként ötlötte ki a nevem. Régen eléggé meggyűlt a baja szegényemnek a fogával, így sok időt kellett a fogorvosnál töltenie. Magánrendelésre járt egy fiatal doktorhoz, akinek akkor volt épp 16 hónapos a kislánya, akit ugyanúgy, mint engem, Fruzsinának hívtak. Nagyon megtetszett a mamámnak ez a keresztnév, és úgy gondolta, hogy az unokája méltán megérdemelné ezt a nevet, így is lett. Egy-egy hivatalos papír kitöltésekor, levél címzésekor, az iskolában vagy akár ha csak a barátaim szólítanak mindig előttem van, hogy igen, a nagyanyámnak köszönhetem a nevem.

Nagyon sokat mesélt arról is, milyen volt a kisgyermekkorom. Amikor anyuék hivatalosak voltak valahova (legyen az egy esküvő vagy akár egy bál), akkor mindig a mamám vigyázott rám. Szívesen elvállalt, hiszen mint minden nagyanya, ő is szeretett és még a mai napig is szeret kényeztetni a testvéremmel együtt. Szívesen babusgatott, ám néha a történetein csak nevetni tudok. Például a minap mesélte el, mennyire “rossz” kisbaba voltam. Mindig az ölében ringatott, míg el nem aludtam, ám amikor arra került volna a sor, hogy letesz a kiságyba, akkor én, mint a sakál, elkezdtem sírni. Akkor gondolom kicsit ideges lehetett rám. De igazán csak ő tudhatja. Erre én még nem emlékezhettem, hisz olyan kicsi voltam, hogy még menni sem tudtam.

Ám van több esemény is, amelyekre már én is saját emlékeimből büszkén építkezhetek. Az írás, az olvasás megtanulása... Igen, ez is hozzá fűződik. A szobája... igen, már teljesen összeállt a kép. Mindig bementem, vittem a kis kezemben az újságokat, letettem elé az asztalra és megkértem, hogy olvassunk együtt. Ugyanez volt a helyzet az írással és a szorzótáblával is. így az iskolában már lépéselőnyben lehettem a többiekhez az ő segítségével. Ez a megalapozott tudás a későbbiekben, mind a mai napig sokat segített. Sokszor még néhány kirándulásra is elvitt magával. Rengeteget utaztunk Sümegre és Búcsúszentlászlóra, ahol általában búcsút rendeztek az illetékesek. Ezek egynapos túrák voltak. Szeretem a meglepetéseket, ezért mindig sikerült valami kis, vagy akár nagy dologgal örömet okoznia, legyen az akár egy szív alakú mézeskalács vagy akár egy imakönyv. – én mindennek tudtam örülni, hisz egy gyerek már csak ilyen.

Azért a szép dolgok mellett mindig akadnak rossz, nem várt dolgok is. Sajnos nagyon nehezen tud elszakadni a múlttól és áttérni a jelenbe, és ez gyakran sok konfliktus kiváltója. Nagyon eltérő a felfogásunk például a párkapcsolatok terén, valamint a munkában is. Saját bevallása szerint én egy lusta ember vagyok, mivel nem teszek-veszek egész nap a kertben, mint ahogy régen ezt neki kellett. És ez a rossz szokása sajnos a mai napig megmaradt. Mindig kell valamit tevékenykednie, sohasem unatkozik. Néha még túlzásba is viszi a dolgokat, és nem foglalkozik azzal, hogy mik lehetnek a kemény munka következményei.

Már így sem teljesen egészséges, hisz szervezetét a csontritkulás támadta meg. Sokszor meggondolás és egyetlen szó nélkül megy a kertbe és ha bejön, utána azon nyavalyog, hogy fáj a dereka, a lába, a háta... De ő ilyen, erre nevelték, ezért nem lehet már megváltoztatni, ha pedig meg is lehetne, az nem tenne jót neki, hiszen nem az lenne már, aki, és egy darab elveszne belőle. Ezért inkább tegye csak addig, amíg akarja, ha ebben leli kedvét. Ám télen, amikor semmiféle kerti munka sincs, akkor általában kötéssel vagy horgolással üti el az időt. Nagyon szereti az előbbit és sokan dicsérik keze munkáját. Számtalan blúzt, pulóvert kötött már nekem is. A dicséreteket pedig szívesen fogadja. De van, amit nagyon nehezen tud elviselni, mégpedig azt, ha nem neki van igaza és ha a dolgok nem úgy történnek, ahogy azt ő elgondolta és elvárná. Azt hiszem, ebben rá ütöttem. És ahogy azt a mondás is tartja: “Két dudás nem fér meg egy csárdában!” –így mi sem találjuk néha a közös hangot. Emlékszem egyszer nagyon összevesztünk, melynek kiváltó oka a szobám és a benne lévő rendetlenség volt. Általában, főleg ha iskolába járok, sietek, és nincs időm összepakolni. Egyik alkalommal kifejezetten nagy rumli volt, mire ő kiabálni kezdett velem és iszonyatosan összezörrentünk. Gondolkodtam, hogy mit tehetnék... fél óra múlva már egy tábla lógott a szobám ajtaján ezzel a felirattal: ”A zseni nem csinál rendet. Átlát a káoszon.” Mikor nagyanyám meglátta, elmosolyodott és ennyit mondott: “Látom te mindenből jól kivágod magad.” Ha pedig valami olyat teszek, ami a mai világban már abszolút, úgymond normális dolognak tekinthető, de számára nem kifizetődő, akkor ezt a bizonyos mondatot ejti ki a száján: “Bezzeg a mi időnkben...” Ettől néha a falra tudnék mászni. Én nagyon jól tudom, hogy egy bizonyos szinten neki is igaza van, de néha azért engem is megérthetne és elfogadhatná a döntéseim. A legszebb dolog, amit valaha kaptam tőle, az egy könyv volt, melynek néhány sorát, mondatát mindörökre a szívembe, a lelkembe véstem, és örök időkön át ott fogom hordozni. Csupa jó kívánságokról szól, és e könyv olvasása közben mindig elpityeredem. íme néhány sor, ami egész életemen keresztül vezérelt és vezérelni fog mindörökké:

“Kívánom neked a csend szépségét, a napfény dicsőségét, a sötétség rejtelmét, a láng hatalmát, a víz és a föld higgadt erejét, a levegő édességét és szeretetét, mely ott található minden dolgok gyökerében. Az élet csodáját kívánom neked. Kívánok neked szerelmet. Romantikát is, igen. De azok szeretetét is, akik együtt fekszenek a sötétben, elmúlt időkről regélve. Egy kisgyermek feléd nyújtott kezét, a ragacsos puszikat. Egy kiscica öledbe fúrt fejét. Egy kutya barátság után epekedő sóhaját. Megnyugtató érintést, a szemekben gyúlt meleg fényeket, egy kulcs fordulását a zárban.

És kívánok neked egy olyan unokát, amilyen te is vagy.”

Vissza a pályázatok főlapjára