Név: Kövesi Boglárka
Életkor: 14 év
Iskola: Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskola
Én és a nagyanyám
Még most is emlékszem nagyanyámra. Ahogy ott ült a konyhaasztal mellett a hokedlin, cigarettával a kezében, a szemén kerek szemüveggel mélázott a messzeségbe. Nem volt ott senki más. Csak egy hat éves kislány nézte őt a folyosóról, és ezt a képet örökre be is véste emlékezetébe. Azt a nőt, akit akkor figyeltem, ma már nem láthatom, de a szívemben mindig élni fog az én Magdi mamám.
Most, hat év elteltével is, mindig ugyanúgy gondolok rá, mint akkor, mikor velem volt. A bátyámmal együtt majdnem minden nyarunkat ott töltöttük nála. Fantasztikus nyaralások voltak. Csak egy baj van. Én már nem nagyon emlékszem rá. Édesanyám elbeszéléseiből idézem fel emlékeimet.
Hatalmas kert tartozott a házhoz, ahol a mama lakott. Reggeltől estig szinte berángatni sem lehetett minket onnan. Nagyon elkényeztetett mindkettőnket. Még az ennivalót is kihozta nekünk a hintához, a homokozó mellé, hogy ne kelljen megszakítanunk az önfeledt játékot. Kijött hozzánk játszani, naphosszat velünk volt, az sem volt baj, ha a napi teendői kicsit elmaradtak. Reggelenként együtt mentünk vásárolni a falusi kis boltba, ahol a boltos néni mindig azt mondta nekem: „Mennyit nőttél tegnap óta!” Mikor a mama elküldött egyedül a boltba egy-egy apróságért, mindenki csodálkozott, hogy milyen talpraesett vagyok. Amikor esett az eső, aminek persze nem nagyon örültünk, a házban társasoztunk, vagy kártyáztunk. Mami általában hagyott engem nyerni. A betűjátékban olyan szavakat is kirakhattam, aminek semmi értelme nem volt, de őt ez nem zavarta, sőt örült a boldogságomnak. Esténként átmentünk a szomszédba tejért. Annál finomabb tejet még soha életemben nem ittam. Annak a tehéntejnek az ízét még most is érzem a számban. Amikor nagyon unatkoztunk, mama levitt minket a Millér folyó partjára, ami a kert végében csobogott. Sokszor horgásztunk is a magunk módján, vízbicikliztünk is hármasban. A csiga és gilisztagyűjtéseket, pedig muszáj megemlítenem. Drága testvérem mindig előttem himbálta a kövér férgeket, és én sikoltozva szaladtam a mamához, aki mindig megvédett engem, de a testvéremet sem szidta meg szigorúan a csínytevések miatt. A csigaházakat felvittük a házba és vártuk, mikor bújik elő a ház kis lakója. Gyorsan telt az idő, és nyár végén mentünk haza és kezdődött az iskola, óvoda. Minden évben nehéz szívvel mentünk haza, mintha csak éreztük volna, hogy nem sok jut nekünk ezekből a nyarakból és a Mama közelségéből.
A következő évben sokszor jött hozzánk. Egy idő után ide is költözött. Ez nekem furcsa volt, de anyáék elárulták, miért lakik nálunk a mami. Kiderült, hogy az én kedves mamának súlyos betegsége van. Rákos. Én hétéves fejjel ezt még nem értettem csak annyit, hogy nagyon beteg.
Sokat járt Pestre, kezelésekre, nagyon lefogyott. Édesapám vitte fel sokszor a kórházba. Mikor sokáig bent volt, anya is felment hozzá. Én ekkor hosszú ideig nem láttam. Valószínűleg édesanyám tudta hogy érintene ez engem, ha így látnám nagyanyámat. Miután kiengedték a kórházból, visszajött hozzánk. Mikor belépett az ajtón nagyon meglepődtem és meg is ijedtem. Láttam egy ötvenöt éves nőt alig ötven kilósán, parókában. Először azt hittem, ő nem az én nagymamám. Nem az, aki mindig vidám volt, és fel tudott engem is vidítani, ha valami problémám volt. Az én szobámban lakott, amíg nálunk volt, és én szívesen adtam át neki a helyemet, mert örültem, hogy többet van velünk. Napközben főzött, sütött, tett-vett. Iskola után mindig játszottunk, beszélgettünk, együtt tanultunk. Azt is elmesélte, hogy a kórházban milyen irigyek voltak a szobatársai, mikor megnézték azokat a rajzokat, kis leveleket, amiket én küldtem neki. Ekkor még boldognak látszott, én azt hittem meg fog gyógyulni és újra a régi lesz. Aztán egy idő után egyre jobban legyengítette a betegsége. Ebben az időben még nem tudtam, hogy utolsó napjait tölti velünk. Egész nap feküdt, alig bírt felkelni. Enni nem sokat evett. Nem sokszor mentem be hozzá. Nem mertem. Nem szerettem volna olyan betegen látni, úgy akartam emlékezni rá, amilyen előtte volt. Aztán eljött a nyolcadik születésnapom. Mama alig tudott kijönni a szobából, hogy felköszöntsön és megegyen egy fél szelet tortát. Este felmentük apával és testvéremmel a hegyi telkünkre aludni. Éppen reggeliztünk, mikor jött nagyapám, és azt mondta:
– Az volt utolsó kívánsága, hogy mondjunk el érte egy imát. Megtettük. Megtettük nagyanyám utolsó kívánságát, majd haza indultunk. Én egész úton hangosan zokogtam, és senki nem tudott megvigasztalni. Mikor hazaértünk anya már szólt ismerőseinknek, hogy elmehetünk-e bátyámmal hozzájuk, míg anyáék elintézik azt, amit ekkor szoktak. Én csak sírtam és sírtam és sírtam. Nem szóltam senkihez egy szót sem.
Aztán eljött a temetés. Sokan jöttek a faluból is, ahol azokat a szép nyarakat töltöttük. Sok rokon, ismerős. Mind szomorúak voltak akárcsak én. Szörnyű volt ott ülni bent a ravatalozóban, és hallgatni a pap beszédét. Szörnyű volt utána hazamenni, és tovább hallgatni a sok régi emléket kedves mamámról. Ahogy teltek-múltak a napok, hetek, hónapok egyre gyengült a fájdalmam. De így az évek elteltével is örökre bennem maradt a gyász, és az a kép a konyhában a hokedlin, szeretett nagymamámról.